Reggel 7-kor belefogtam szokásos prédikációmba, a nyüszítésbe, mert tudni illik én minden reggel addig vonyítok amíg valaki ki nem törli szeméből az álmosságot, lejön hozzám és kienged a kennelből. Ma is ez zajlott le reggel, csak, hogy valami más is történt: azon nyomba megkaptam a reggelit, mintha Nagyfőnök sietne valahová. Bizony sietett is, amint megettem az elemózsiámat, Kishosszú rám adta azt a förtelmes nyakláncszerűséget és ráakasztotta kötelet, ami miatt sehová se tudtam elszaladgálni. Kishosszú felemelt berakott egy dobozba, ami a nagy fekete gurulós dobozban hevert. Reszkettem, mint a nyárfalevél nem tudtam hova visznek, de nem akadékoskodtam. Több mint másfél óráig utaztunk és valami ismeretlen helyen álltunk csak meg. Fogalmam se volt arról, hogy hol vagyunk, de többnyire vidáman szagolgattam a környéket, mert rengeteg kutya szag terjengett a levegőben. Nagyon örültem, hogy végre kiszállhattam a nagy fekete gurulós dobozból, mert odabent fülledt, idekint viszont tiszta és kellemes volt a levegő. Az örömöm persze nem tartott sokáig, 20 perc múlva újra benn ücsörögtem a dobozban. Mentünk, mentünk és mentünk végül ismét megálltunk. Egy elég nagyerdőben voltunk, ezt viszont már kiszagoltam. Elsétáltunk egy kisebb szigetig és ott Nagyfőnök és Kishosszú leültek elővették ebédjüket, majd majszolni kezdték. Én kérdőn meredtem rájuk és, ha tudtam volna mondtam volna is: „és én, én nem kapok enni?” persze két perc múlva Nagyfőnök már ugrott, és már a számban volt a finom táp egy korty vízzel. Amikor végeztünk egy kisebb hídon baktattunk át… majd még egyen. És egyszerre csak egy ÓRIÁSI, csigalépcsős kilátóhoz értünk. Ott éppen egy fiatal tanár vezényelte lefelé osztályát. Nagyfőnök felballagott a kilátóra, én és Kishosszú lent maradtunk a gyerekek társaságában. Engem meg is rohamozott az első gyerekcsapat, kis kezek fonódtak a hátamra, simogatni, masszírozni kezdtek. Nagyon jó érzés volt, de ennél már csak a sós vékony lapok eszegetése okozott nagyobb örömöt. Kishosszú felváltotta Nagyfőnököt, most ő ment fel és nézett le ránk. Ez idő alatt Nagyfőnök mellettem állt és nézte ahogy Kishosszú feltornázza magát a kilátóra. Amikor lejött és indulni akartunk, de a gyerekek egy kicsit nehezen engedtek el. Jó ideje mentünk már, egyszer csak vízcsobogás ütötte meg a fülem. Kishosszú persze rögtön rohant és mint mindig én loholtam utána, mert olyankor mindig valami érdekes dolog lesz ott. Most is így volt, egy kis csörgedező patakocska. Kishosszú leszaladt a patakhoz és ivott, én is szerettem volna, de nem tudtam lemenni, mert féltem olyan meredek volt a fal.

Már annyira beleszédültem a lefele nézésbe, hogy beletántorodtam. Mire magamhoz tértem (1 másodperc után) a tapancsom már a hideg vizet taposta. Ekkor teleittam magam és így indultunk tovább.

Rengetegszer megálltunk és a Nagyfőnök és a Kishosszú kis lilla bogyókat eszegettek. Én is kaptam egyet, de nagyon savanyúan húzta a számocskámat. A séta végén egy kilátóhoz értünk, ahol újra kaptam enni, majd egy megviselt dobozkát is találtam, aminek valamiért mindenki nagyon örült. Hát, ez volt életem első hosszú sétája és egyben a legjobb is. Hazafele a fekete gurulós dobozban én már aludtam Kishosszú ölében, mint a bunda.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.